Sze 14

Tito egykori gulágjai az Adriai-tenger Kvarner-öblében

Goli otok és Sveti Grgur Lopar partjai közelében

A német megszállás alóli felszabadulást követően 1948-ban, miután Josip Broz Tito szakított Sztálinnal és a Szovjetunióval, amiért cserébe országa 2 milliárd dolláros fejlesztési csomagot kapott az USA-tól, Jugoszlávia a leggazdagabb és legszabadabb kommunista állam lett. Az ország életszínvonala elérte a nyugat-európai államokét, egyedül a jugoszlávok utazhattak szabadon a kommunista országok lakosai közül. Viszont mindemellett a boldog társadalom soraiban egyre több embernek veszett nyoma, és az állampolgárok még álmukban sem sejtették, hogy az eltűnt hozzátartozójukat a két különösen kegyetlen börtönsziget valamelyikén, a Kvarner-öbölben fekvő Goli otokon vagy Sveti Grguron kell keresni. Még ma is, az Adrián lubickoló több százezer turista közül kevés tudja azt, hogy a partvidéket szegélyező festői szigetek egyikén a híres horvát Alcatraz működött, amely több mint kétszáz vajdasági magyar számára is maga a földi pokol volt.

  

Goli otok, az egykori horvát Alcatraz

     

Ez volt Goli otok, avagy „Meztelen sziget” (olaszul: Isola Calva), egy 4,7 km2 területű sziget Horvátország partjainál az Adria Kvarner-öblében, legmagasabb pontja a 227 méteres Glavina. Miután a sziget egy teljesen kopár mészkőszikla (innen is a „meztelen” elnevezés), némi növényzet csak a déli oldalán található, a partvonala pedig erősen tagolt számos kis öblöcskével, amelyek javarészt kikötésre alkalmatlanok, így emiatt a kezdetektől fogva lakatlan. Ezért sokan az „Ördög szigeteként” is emlegették, amiről Rejtő Jenő „Csontbrigád” c. művében is olvashatunk. A szigetet a XX. század előtt és napjainkban is csak a helyi pásztorok használják birkalegeltetésre. A sziget nyugalma először az I. Világháború idején tört meg, amikor a Monarchia küldött ide orosz hadifoglyokat egy rövid időre a Keleti frontról. Majd pár évtized után, Josip Broz Tito uralmának idején, 1848-tól a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság titkos állami férfi börtönévé és munkatáborává vált hasonlóan a szomszédos Sveti Grgur szigethez, ahol a női börtön működött. A szigeten 1956-ig főképp olyan politikai foglyokat és civil személyeket tartottak fogva, akik ellenezték Tito függetlenségi politikáját. Ezek voltak a sztálinizmus idején, az Informbiro időszaka (1948-1955: https://en.wikipedia.org/wiki/Informbiro_period ) alatt a különféle helyekről, bírósági ítélet nélkül idehurcolt hadifoglyok, nacionalisták és konformisták. Ez utóbbiak, a konformisták (informbirovcik) azok a szerb és crna gorai kommunisták voltak, akik vakon hittek abban, hogy Jugoszlávia a legszorosabban kötődik Szovjetunióhoz, Szovjetunió a legnagyobb, és a nyugati kapitalisták segítségével visszaállítható a régi rendszer, ezért ellenezték Tito politikáját. Köztük hovatartozástól függetlenül olyan egyszerű állampolgárok is előfordultak, akik pusztán csak barátilag viszonyultak a Szovjetunióhoz, vagy bármely másként gondolkodó személyek ellen is ugyancsak kemény hajtóvadászatok indultak, ezek között voltak a vallásos beállítottságú értelmiségiek, közírók, költők, jogászok, közgazdászok, nemzetiségi vezetők és egyéb más személyek. Emellett voltak olyan zsidó és más foglyok is, akik a különféle náci koncentrációs és haláltáborokból tértek vissza, de hazatérésükkor a jugoszláv kommunista hatóságok azzal vádolták őket, hogy szövetkeztek a nácikkal, csak emiatt sikerülhetett nekik kikerülniük azokból a táborokból. 1956-tól, miután Jugoszlávia kapcsolata normalizálódott Szovjetunióval, a sziget a Horvát Köztársaság hatáskörébe került, és az addigi rabokon kívül fiatalkorú és más egyszerű köztörvényes bűnözőket, gyilkosokat tartottak fogva több ezer ártatlan emberrel együtt. Magyarországról az AVH időszakában is vagy 244 embert szállítottak fogolyként a szigetre, és akinek sikerült letöltenie a büntetését, azt haza engedték, de a papírjai között sehol nem szerepelt, hogy Goli otokon töltötte a börtönéveit. Goli otok poklát megjárt nemzettársaink túlnyomó többsége Délvidékről, főként a magyarok által legnagyobb számban lakott Bácskából került ki. A magyar rabok között legismertebb személyek: Dési Ábel újvidéki költő; Keck Zsigmond, a Magyar Szó c. vajdasági magyar napilap főszerkesztője; Lévay Endre, Brindza Károly, Hock Rezső, Markovics János és Dévavári Zoltán újságírók; vagy Mellár Lajos újvidéki nyomdász, grafikus, tipográfus, festő és zenerajongó volt, aki 1949-ben az első rabszállítmánnyal érkezett Tito gulágjára, és 18 hónapot töltött a börtönsziget poklában. Csak keveseknek sikerült megmenekülni a szigetről, és elhagyni Jugoszláviát, hogy Magyarországon, Romániában vagy Szovjetunióban találjanak maguknak menedéket. A szökés szinte lehetetlen volt a szigorú ellenőrzés, az erős tengeráramlatok és a szárazföldtől való nagy távolság miatt.

   

Punat, az egykori rabszállító hajó

Goli otokra a foglyokat rendszerint a Rijekához (Fiuméhez) közeli Bakar kikötőjéből szállították, ahová éjszaka érkeztek meg egy teherautó platóján összeláncolva, egy bezsákolt áruhoz hasonlóan egymásra halmozva. Majd a 15 méterre lévő partra terelték őket, és berugdosták a Punat nevű hajóba, amelyen vagy 600 rab zsúfolódott össze ugyancsak egymás hegyén-hátán, kínjukban a kezükön térdeltek, levegő alig jutott. Így valakik már magát az utazást nem élték túl. A szigetre érkezve az őrök meztelenre vetkőztették a rabokat, és a víz alá parancsolták őket, ordítva nekik, hogy „Nem akarunk a víz felett fejeket látni!”, majd a szigeten az elítélteknek rabruha helyett katonai egyenruhát adtak. Ugyanis a börtönsziget titokban tartása érdekében a látszatra szigorúan ügyelt a titói hatalom: bármilyen más hajó Goli otok és Sveti Grgur szigetek közelébe sem mehetett, messziről ki kellett kerülnie őket, a szigeten való mozgást még a levegőből sem volt szabad látni, pl. amikor a rabok feje fölött elhúzott egy repülőgép, azonnal hasra kellett vágódniuk. A szigeten minden egyes foglyot nem az etnikai hovatartozása szerinti, hanem az UDBA (Uprava Državne Bezbednosti, a jugoszláv Állami Biztonsági Hatóság titkosrendőrsége) által, a letartóztatás helye szerinti republikánus UDBA-s csoportba sorolták. Minden egyes köztársaságnak saját tisztviselői, nyomozói és vallatótisztjei voltak, a táborvezető pedig főszabály szerint az UDBA ezredese volt.

  

 kőfejtő rabok Goli otokon                Goli otok egykor                   a sziget egykori kőbányája

A rabok első tömegszállítmánya, az első 1300 ember 1949. július 9-én érkezett a szigetre, ahol még ekkor csak néhány fabarakk állt. A szigetre érkező elítélteket nyomban fizikai munkára fogták, a helyi mészkőbányából hajnaltól sötétedésig terméskövet kellett bányászniuk, fő feladatuk a jó minőségű márvány kitermelése volt. A kibányászott mészkövekből a rabok a szigetet valóságos településsé fejlesztették ki, az utaktól kezdve szinte minden kőépítmény, amit magunk előtt látunk, a sok egykori ártatlan elítélt kínkeserves munkája. Ezt a szenvedésekkel teli, nehéz fizikai munkát az elítéltekkel télen-nyáron meztelenül végeztették, amit jelentősen nehezítettek a mostoha időjárási körülmények: nyáron a 35-40 fokos melegek, télen a rendkívül erős áramlatú, száraz és hideg bóra szél. Emellett a rabok pihenési ideje is igen kevés volt: az első óra után 5 perc, a második után 10 perc, majd minden órában 15 perc. Kezdetben a legnagyobb probléma az ivóvíz hiánya volt, ezért a rabokkal egy nagy kiterjedésű vízgyűjtő medencét építtettek, amelynek szénből, homokból és kavicsból összetákolt szűrői tisztították meg az esővizet. Az embertelen körülmények és rossz életvitel miatt a különféle betegségek is felütötték a fejüket, melyek között gyakori volt a tífusz és a sárgaság, az éhség és szomjúság mellett az időnként adott vitaminban szegény ételtől a leggyakoribb betegség volt a tyúkvakság (skorbut). A kemény, emberpróbáló munka heteken belül csonttá és bőrré soványította az elítélteket, a napi csekély, főként babból, rizskásából, kukoricamáléból álló ételadag nem volt elég a túléléshez. Mindezt megtetőzték a napi rendszerességgel alkalmazott testi-lelki kínzások, amelyek közül a lelki gyötrések voltak a leggyakoribbak, és ezek módozatait még tovább tökéletesítették. Mellár Lajos, egykori politikai fogoly így emlékezett meg erről: „Ha az embert meztelenre vetkőztetik, a testén minden látható lesz. Röntgennel meg az egész szervezetet át lehet világítani, és megállapítani, hol vannak rendellenességek vagy elferdülések. Goli otokon nem a testi lemeztelenítést, hanem a lelkit alkalmazták, annak módját még tökéletesítették is. Ha már lelkileg is át van világítva az ember, semmit nem titkolhat el, kezükben van, azt tehetnek vele, amit akarnak. Addig folytatódik az átnevelési folyamat, amíg meg nem győződnek, hogy a fogoly nemcsak szavakkal revideálta nézeteit, hanem tetteivel is.”

    

   a sziget kőfejtőjében robotoló rabok     vizes hordóban való fullasztás     az egyik cella, a rabok mindig

                                                                    az újoncok gyakori kínzási         így számolták, hogy hány nap

                                                                formája volt                          telt el a szabadulásukig

Goli otok túlélői a legnagyobb iszonyattal azt említették, hogy a rabokat egymással kínoztatták meg az őrök, és ez azért volt, mert az őrök kínosan ügyeltek arra, hogy olyan helyzet látszatát keltsék, hogy ők maguk egy újjal sem nyúlnak a rabokhoz, hanem csak azok bántalmazzák egymást. Emellett az őrök arra is képesek voltak, hogy rávegyék a rabokat, hogy azokat a társaikat verjék, akik nem óhajtanak leleplezi más szabadon lévő, internálandó személyeket. Amikor újabb foglyok érkeztek Goli otokra, kihajtották őket a bárkából, és az ott lévő rabok kettős sorfala között kellett felmenniük a dombra. A sorfalat álló rabokat pedig arra kényszerítették, hogy köpködjék és bottal agyba-főbe verjék az újonnan érkezőket. A félholt, törött csontú és vérben tocsogó rabokat aztán rögtön munkára fogták. Ezt a módszert a gulágon alkalmazták a szovjethatalom kápói abból a célból, hogy még véletlenül se alakuljon ki szolidaritás a rabok között. A sztálini mechanizmust azonban Titóék tökélyre fejlesztették: a foglyokat szinte mindig foglyokkal kínoztatták, akik ha nem teljesítették a parancsot, még keményebb büntetést kaptak. Ennek az lett a következménye, hogy a rabok egy cigarettacsikkért képesek voltak megölni sorstársukat. Elterjedt gyötrésmód volt az is, amikor a foglyokat deszkából ácsolt ládákba zárták, amelyek annyira kicsik voltak, hogy állni vagy feküdni sem lehetett bennük, így kellett naphosszat kucorogniuk a negyvenfokos hőségben. Gyakori kínzásmód volt a „kübli” is, amikor egy ürülékkel teli vödör fölé tartották a fogoly fejét. Keserves vég jutott azoknak is, akik „Péter gödrébe” kerültek: ez Petar Komnenić-ről (https://translate.google.hu/translate?hl=hu&sl=sr&u=https://sr.wikipedia.org/sr-el/%25D0%259F%25D0%25B5%25D1%2582%25D0%25B0%25D1%2580_%25D0%259A%25D0%25BE%25D0%25BC%25D0%25BD%25D0%25B5%25D0%25BD%25D0%25B8%25D1%259B&prev=search), a montenegrói parlament elnökéről kapta a nevét, akit szintén ebbe a 2,5 m széles és 8 m mély, fallal körülzárt gödörbe zártak. A robotoló rabok megaláztatását még teljesebbé tette, hogy a foglyoknak maguknak kellett a tengerbe szórniuk az általuk összetört kőtörmeléket. Mindemellett a különbüntetést kapott rabokat nyaranta a börtönőrök előszeretettel állították frissen ültetett növények mellé, hogy a testükkel vessenek árnyékot rájuk. Büntetést érdemlő hibákat könnyű volt elkövetni, elsőként például azzal, ha a szigetre érkező, tájékozatlan új rab az elvtársainak nevezte a vallatótiszteket. Megtorlást érdemelt az is, ha valaki az ártatlanságát hangoztatta, vagy kiejtette a száján, hogy éhes vagy szomjas, vagy egy eltűnt társát kereste. Minden rabnak meg kellett értenie, hogy bűnös, és „megköszönni” az UDBA-nak, hogy lehetőséget ad a megbánásra. Goli otokon és Sveti Grguron egyaránt a foglyok kínzásai mellett gyakoriak voltak a kivégzések is, a kivégzettek száma ismeretlen, mindegyik forrás eltérő számokat említ, ennek alapján a pontos szám 4000-32000 között lehet.

  

         Goli otok az egykori kőfejtővel                     Goli otok ma, nyüzsgő turisták sokasága

A börtönsziget 1988-ig működött, és ekkor már bezárták, de véglegesen csak 1989-ben hagyták el a felismerhetetlenségig összerombolva minden épületet, hogy ezzel eltüntessék a szigeten zajló egykori események nyomait. Azóta a romos, málladozó épületek falai között a helyi pásztorok birkái találnak menedéket a nyári tűző nap és a zord hidegek elől, a fémgyűjtők is gazdag kincsesbányát leltek maguknak, az épületek további állagmegóvásával pedig senki sem foglalkozik, mert nincs pénz a felújításukra. Miután 1989-ben mindkét sziget Rab város önkormányzata, a HTP Imperijal és a GP Jedinstvo irányítása alá került, így ettől kezdve a szigeteket már turisták is látogathatták hajókirándulások keretében. Ezért néhány parti épületet pl. étteremnek, ajándékboltnak építettek ki, és a sziget egykori moziját újították fel, ahol a turisták Sveti Grgur és Goli otok történelmével kapcsolatos 15-20 perces filmeket nézhetnek végig. Majd 1992-ben a délszláv háború eljövetelével leállt a turizmus, és csak a háború elmúlását követően 2004 körül indult be újra. Mindemellett a két egykori börtönsziget megmentése érdekében felmerült a szigeteken álló ingatlanok értékesítése és bérbeadása is, melyre a potenciális vásárlók többsége Szerbiából és Montenegróból jelentkezett, de a grazi egyetem figyelmét sem kerülte el. Goli otokkal kapcsolatosan felmerült egy szállodákkal kiegészített idegenforgalmi központ kialakítása, de az ügyben a legtöbb érdekelt célja az, hogy mindkét szigetet emlékhellyé alakítsák át. Az eddig jelentkező befektetők közül a legegyedibb gondolatok Josip Modrić építész agyában születtek meg, ő ugyanis a tengerben lubickoló és a parton sütkérező turisták helyett az egykori fegyencek sorsát átélő táborozókat lát, akik egyenruhában szenvedélyesen törik köveket, romlott ételt esznek és az éjszakákat magánzárkákban töltik (e téren bennem is megfogalmazódtak már színes ötletek, hogy kiket kéne így büntetni). Mindemellett Josip a kőtörő turistákon kívül azt is látta lelki szemei előtt, hogy jutalmat kapnak azok, akik letöltik a büntetésüket, és természetesen a gyengébb fizikumú egyének könnyebb munkákat kapnának. De Josipnak ez a terve csak kevés egykori fegyenc és vezető támogatását nyerte el, akik nyomban fel is ajánlották, hogy idegenvezetőként dolgoznának a szigeten. Viszont a legtöbb egykori elítélt, aki túlélte a poklot és a helyi illetékes szervek nem fogadták lelkesedéssel Josip leleményes ötletét, kifejezetten gusztustalannak tartják, hogy eladják mások szenvedését. Így Josip Modrić álmának megvalósulása azóta is várat magára, mert erre komoly anyagi tőkére lenne szükség. Tehát Goli otok és Sveti Grgur szerencsésen továbbra is marad a sok urbexes turista paradicsoma, akik miután rongyossá járták a lábukat és szétsültek a tűző napon, jót mártóznak az Adria hullámaiban. A szigetek meglátogatása kimondottan csak hajóutak keretében lehetséges, ennek érdekében rengeteg hajótaxis és utazási iroda kínálja az utakat a Krk és a Rab sziget kikötőiben.

A sziget főbb építményei:

Látogatói épület:

     

A sziget első kőépülete volt, 1949-ben épült, a rabok a „Kőház (Kamena)” nevet adták neki. Az új igazgatósági épületnek, a „Hotelnek” a felépüléséig itt volt a börtön vezetőségének a székhelye, majd azt követően a rendőrtisztek állomáshelye lett. 1956-tól kezdődően, az Informbiro megszűnése után az épület a rabok látogatóinak fogadására szolgált. A példás magaviseletű elítéltek havonta egy látogatót fogadhattak, és kizárólag a legközelebbi családtagok közül. a látogatás ideje az elítélt magatartásától függően (munkavégzés, engedelmesség, stb.) 2 óra és 2 nap között volt.

Az igazgatóság épülete:

    

Az épületet az Informbiro ideje alatt, 1950-ben épült az elítéltek által faragott kőtömbökből. Ez volt a legszebb, legjobb állapotú épület az egész szigeten, ezért az elítéltek „Hotel”-nek nevezték el. Ebben az épületben működött a börtön igazgatósága. Közvetlenül mellette volt a borotválóhelyiség és a börtön alkalmazottai számára fenntartott bolt.

Egykori tekepálya, ma mozi:

Az épületet 1951-ben építették, a tekepálya működött benne, amelyet kizárólag csak az őrök használhattak. A tekézés mellett különféle ünnepségeket, banketteket, mulatságokat tartottak itt. Később az épület egy kisebb mozinak lett kialakítva, ahol politikai dokumentumfilmeket vetítettek az őröknek és az elítélteknek. Az épület ma is moziként működik, ahol a szigetre látogató turisták 15-20 perces kis dokumentumfilmeket nézhetnek a börtönszigetek életéről.

Ipari üzemek:

     

 a sziget egykori üzemei

     

 a sziget gyáregységének a beléptető kapuja, az érkező foglyok egykori átvevőhelye

    

  az egykori bútorgyár

     

Az üzemeket az Informbiro idejében építették, de a gyártás csak később indult meg bennük. Az elítélteknek lelki és fizikai képességeiktől függően napi 8 órát kellett dolgozniuk a 3 üzem egyikében, amelyek a fa-, fém- és kőfeldolgozó üzemek voltak. A túlórát és a normát meghaladó munkát díjjal jutalmazták, és külön fizetést is adtak érte. A fafeldolgozóban fabútorok gyártása folyt, amelyeket Amerikába és Mexikóba exportáltak. A szigeten a rabok megfelelő szakképzést követően vettek részt a minőségi bútorok (asztalok, székek, stb.) gyártásában. A fémfeldolgozóban különféle fémipari alkatrészek gyártása folyt (pl. traktorkarosszéria, vontató alváz, csőelemek, hajóalkatrészek, stb.), a kőfeldolgozóban pedig minőségi terrakotta padlólapokat, betontéglákat, stb. állítottak elő. A gyártáshoz szükséges követ a szigeten található kőbányákból nyerték. A köveket aztán szétválogatták, kategóriákra osztották, és különféle célokra használták fel. Az Informbiro idején a szigeten hajógyár is működött, ahol alig néhány év alatt három, egyenként 110 tonna teherbírású fából készült hajót építettek (Május 1., Május 13. és Május 25.). Később a hajógyár hajójavítóként üzemelt.

Szabadtéri színpad:

     

Ez a fallal körülvett tér volt a szabadtéri színpad, ahol a foglyok különféle színdarabokat és népdalokat adtak elő. A magyar rabok egy Muxi nevű fogoly vezényletével itt alapították meg a 15-20 főből álló énekkarukat.

101-es tábor (tábor a táborban):

A 101-es tábor, avagy „tábor a táborban” a legszigorúbban őrzött terület volt, ahova jellemzően a magas rangú személyek kerültek, mint pl. tábornokok, gyárigazgatók, nagykövetek, jugoszláv kommunista párti vezetők, partizán egységek és spanyol nemzetközi brigádok parancsnokai, akik bármilyen módon kritizálni merték Titót és az embereit. Ennek a tábornak a fő célja volt az átnevelés, mert ezektől a személyektől Titóék a legjobban tartottak, ezért veszélyesnek számítottak. Itt a különféle orvosi vizsgálatok során felmérték a rabok lelki és fizikai alkalmasságát, hogy milyen munkára oszthatók be, szükség esetén műtéti beavatkozásokat is végeztek rajtuk. Mindeközben az elítéltek megismerkedtek a sziget házirendjével és magaviseleti szabályaival.

Be- és kiléptető részleg (karantén):

    

          

egykori cella                                                 orvosi szoba

A 101-es tábor területén belül húzódó, több pici cellahelyiségből álló épület maga a be- és kiléptető részleg, avagy karantén, ami az Informbiro idején, 1951-ben épült. Érkezéskor az elítélteknek 1 hónapig ebben az épületben kellett tartózkodniuk, hogy megismerkedjenek a házirenddel és a magaviseleti szabályokkal. Az elítéltek szabadon bocsátás előtt is ebben az épületben kellett, hogy tartózkodjanak. Itt osztották ki a rabok azonosítószámát, vették el a civil ruhájukat, és adták ki a rabruhákat. Az orvosi vizsgálatok során felmérték a rabok lelki és fizikai alkalmasságát, és ennek alapján osztották be őket a különböző munkákra. A karantén mellett volt az elítéltek és a dolgozók számára fenntartott kórház, ahol műtéti beavatkozásokat is végeztek.

„Péter gödre” vagy „Péter lyuk (Petrova rupa)”:

     

A 101-es tábor bejárata előtt állt a „Péter gödre”, vagy más néven „Péter lyuk”, amely egy 8 m mély, 2,5 m széles, fallal körülvett gödör volt, Petar Komnenić-ről (https://translate.google.hu/translate?hl=hu&sl=sr&u=https://sr.wikipedia.org/sr-el/%25D0%259F%25D0%25B5%25D1%2582%25D0%25B0%25D1%2580_%25D0%259A%25D0%25BE%25D0%25BC%25D0%25BD%25D0%25B5%25D0%25BD%25D0%25B8%25D1%259B&prev=search), a montenegrói parlament elnökéről kapta a nevét, akit szintén ebbe a gödörbe zártak, Goli otokról történt távozása után halt bele a történtekbe. Ebben a gödörben halálra kövezték és agyon lőtték a bezárt foglyokat. A mai napokra a gödörnek már csak egy része maradt meg, a sziget megszűnése óta alapos földmunkálatok zajlottak. Az egész szakadék úgy nézett ki, hogy magát a „Péter lyukat” egy 3 m magas fal vette körül két megfigyelő toronnyal, ahol géppuskás őrök vigyáztak, éjjel pedig fényvisszaverőkkel világították meg a gödröt. Az egész gödör úgy volt kialakítva, hogy a tábor többi rabja abszolút nem látott bele, az egész szakadékba történő lejutás a rabok által falba vájt réseken keresztül történt, ez volt a létra. A „Péter lyukba” magas rangú személyeket zártak be, mint pl. tábornokokat, gyárigazgatókat, nagyköveteket, jugoszláv kommunista párti vezetőket, partizán egységek és spanyol nemzetközi brigádok parancsnokait, akik bármilyen módon kritizálni merték Titót és az embereit. A sziget történelme során vagy 136 ember haladt keresztül ezen a gödrön.

102-es részleg (börtön a börtönben):

                                                                                                                                 sötét cella

      egykori börtönudvar                                                                cipő a múltból

A 102-es részleg a problémás rabok fokozott felügyeletére volt fenntartva. Azok kerültek ide, akik valamilyen módon megszegték a házirendet. A börtön területén a rabok viszonylag szabadon mozoghattak, a 102-es részlegben azonban a mozgást napi 1 órás, 50 m2 területen való sétára korlátozták. A földszinten 20 magánzárka, az emeleten pedig egy 50 férőhelyes cella található. A 102-es részleg mögött volt a kórház és az 1958-ban épült iskola, ahol az elítéltek a munkához szükséges mesterségeket tanulták.

Drót (Žiča):

     

     

                                                         (nézőtér)                                          (színpad)

   az egykori színház

Ez egy szögesdróttal körülkerített épületegyüttes volt, a nevét is innen kapta. Itt is voltak alvásra szolgáló barakkok, kantin, pékség, élelmiszerraktár, kazánház és mosoda. A komplexum körül reflektorral felszerelt őrtornyok álltak, így az elítélteket szigorú felügyelet alatt tartották, igencsak lehetetlen volt megszökni. Az 1970-es évek elején a kantin emeleti részén hálótermeket alakítottak ki a kőfeldolgozó üzemben dolgozó 300 elítélt számára (1. részleg), valamint a fémfeldolgozó és a fafeldolgozó üzemben dolgozó 400-500 elítélt számára (2. és 3. részleg). Az új hálótermek felépítése után a korábbi pavilonokat már nem használták, a 1980-as évek elején pedig teljesen lerombolták őket. A 2. és a 3. részleg mögött található az 1950-es években épült mozi, ami akkoriban az ország egyik legmodernebb mozija volt. Itt filmvetítések és színházi előadások zajlottak. A komplexum legfontosabb épülete az 1949-ben épített KÖZPONT volt. Itt vezették az elítéltek kartotékját, itt végezték a posta cenzúráját, a létszámstatisztikák nyilvántartását és az összes többi szükséges adminisztrációt. Itt volt a biztonsági vezető irodája is. Később az elítéltek számára sportpályákat is építettek.

Raptorépület:

A raportépület szintén az 1950-es években épült, az emeletén az őrök irodái, a földszinten pedig magánzárkák voltak. Később itt volt a rabnyilvántartó iroda, az élelem- és italelosztó (logisztikai) központ, később pedig itt volt a nevelők irodája is, ahol a raboknak rendszeresen jelentést kellett tenniük. Minden elítéltcsoporthoz tartozott egy-egy nevelő, aki figyelte az elítéltek munkáját, magaviseletét, és segített megoldani a felmerülő problémáikat.

 

Sveti Grgur

    

    

  Tito szent volt

 

 Sveti Grgur                                           egykori barakkok                                           parancsnoki épület

Goli otok szomszédságában elterülő, 6,7 km2 nagyságú Sveti Grgur (Szent Gregor) szigete Goli otokhoz hasonlóan az Adria Kvarner-öblében, Rabtól 3 km-re fekvő lakatlan, sziklás sziget azzal a különbséggel, hogy a legnagyobb része erdővel borított, az Adria legdélibb mediterrán örökzöld szigete. Legmagasabb csúcsa a sziget közepén álló, 226 m magas Štandarac, központi kikötője a Porat. A sziget már a középkorban a római térképeken is szerepelt Arta néven, világ életében juhok tenyésztésére használták, egy rövid ideig bauxit bánya is működött rajta, napjainkban pedig Rab sziget vadásztársasága használja dámszarvasok bérvadászatára. A sziget nyugalma Goli otokhoz hasonlóan az Informbiro ideje alatt tört meg, amikor 1848-ban megnyitott a női börtön, az R-5 tábor, ahol főképpen a Goli otokra bebörtönzött férfiaknak a feleségei raboskodtak ugyancsak embertelen körülmények között. Rajtuk kívül pedig szintén előfordult bármely olyan nő, aki bármilyen módon ellenszenvét fejezte ki Tito függetlenségi politikájával szemben, pl. elég volt véletlenségből is részt venni bármilyen antipropaganda tömegmegmozdulásán, rendezvényén. Sveti Grguron is jellemző volt testi-leki erőszak, különféle fenyítések és kínzások. A szigeten raboskodó nők szenvedésekkel teli, nehéz fizikai munka keretében kora reggeltől estig fejtették és válogatták a követ, majd építették fel a barakkokat és más építményeket. Sveti Grgur a testvérével, Goli otokkal ellentétben csak az Informbiro időszakában működött, és az Informbiro rendszerének megszűnését követően az 1960-as években került felszámolásra, a megmaradt rabokat a tovább is működő Goli otokra költöztették át. A sziget elhagyását követően minden épületet a felismerhetetlenségig összeromboltak, hogy eltüntessék az egykori események nyomait, az egykori barakkok mellé pár egyedi fa- és cserjefajokat ültettek, és ismét a helyi pásztorok juhnyájainak a szálláshelye lett.

 

Mindkét sziget létezésével kapcsolatosan alig maradtak adatok az utókornak, miután a keleti blokk országainál jóval szabadabb Jugoszláviában sem lehetett nyíltan beszélni az internálótáborokról. Hogy pontosan mik zajlottak a szigeteken belül, csak a poklot átélt egykori fegyencek szájából kezd napjainkban fokozatosan kiderülni. Meg van a jó oka, hogy a börtönszigetek létezése alatt a pokoli állapotokról írt néhány írónak miért csak Josip Broz Tito halálát (1980. május 4.) követően jelenhettek meg a műveik, bár azóta is bestsellerek maradtak. Domonkos László szerint a délvidéki magyarok az 1890-as években hallottak először a Goli otokon történt eseményekről, és csak 1991 júniusa, a kommunizmus bukása után pár évvel mertek nyíltan beszélni a megpróbáltatásokról.

A börtönszigettel kapcsolatos művek:

– Domonkos László – Goli otok, a pokol sziget – Tito gulágja az Adrián (2016)

– Mellár Lajos – Csúrogon születtem (2000)

Antonije Isaković – Tren (Pillanat), 1979

Branko HofmanNoć do jutra (Reggel is sötét van), 1981

– Drago Jančar – Brioni (2002)

– Dragoslav Mihailović – Kad su cvetale tikve (Amikor a tökök virágoznak), 1968

– Giacomo Scotti – Goli Otok: Italiani nel Gulag di Tito (Goli Otok: Olaszok Tito gulágában), 1997

– Igor Torkar – Umiranje na obroke (Meghalni részletekben), 1984

– Ligio Zanini – Martin Muma (1990)

– Rade Panić – Tito’s Hawaii (1997)

– Radovan Harst – Čas, ki ga ni (Az idő, ami nem), 1991

– Venko Markovszki – Goli Otok: The Island of Death (Goli Otok: A halál szigete), 1984

Bővebb fotók:

Gollil otok: https://www.flickr.com/photos/130780687@N06/albums/72157688695607315

Sveti Grgur: https://www.flickr.com/photos/130780687@N06/albums/72157686287063684/page1

Videók:

https://www.youtube.com/watch?v=drlp3TbUqzI

https://www.youtube.com/watch?v=VPb9u-DXq-U

https://www.youtube.com/watch?v=9-sb8ycxXfA (angol felirat)

Források:

http://www.cro-eu.com/forum/index.php?topic=1382.0

https://translate.google.hu/translate?hl=hu&sl=hr&u=http://www.cro-eu.com/forum/index.php%3Ftopic%3D1382.0&prev=search

http://www.lopar.com/hrv/turisticka_ponuda/izleti/goli_otok.php

http://www.lopar.com/hu/utazasi_ajanlatok/kirandulasok/goli_otok.php

https://hu.wikipedia.org/wiki/Goli_otok

https://en.m.wikipedia.org/wiki/Goli_otok

http://www.press-szo.com/goli-otok

http://www.origo.hu/utazas/hirek/20140811-elado-az-egykori-jugoszlav-bortonsziget.html

http://www.forum-srbija.com/viewtopic.php?f=392&t=19079&start=30

https://translate.google.hu/translate?hl=hu&sl=sr&u=http://www.forum-srbija.com/viewtopic.php%3Ff%3D392%26t%3D19079%26start%3D30&prev=search

http://www.klub-susacana.hr/revija/clanak.asp?Num=60&C=5

http://www.lupiga.com/vijesti/novinari-lupige-na-golom-otoku-iako-nismo-gradili-otok-otok-je-u-jednom-danu-gradio-nas

http://croatiapepita.blog.hu/2014/02/25/milyen_volt_tito_jugoszlaviaja_egy_pro_es_egy_kontra

Sveti Grgur:

https://hr.wikipedia.org/wiki/Sveti_Grgur_(otok)

https://hu.wikipedia.org/wiki/Sveti_Grgur

http://www.adriaticsailor.com/sv_grgur_otok_sveti_grgur/sailing_adriatic/7/3040/hr

https://translate.google.hu/translate?hl=hu&sl=hr&u=http://www.adriaticsailor.com/sv_grgur_otok_sveti_grgur/sailing_adriatic/7/3040/hr&prev=search

Ante Zemljar, egy volt hadifogoly beszámolója:

http://www.telegraf.rs/vesti/politika/1592118-ovo-je-najkrvavije-mesto-u-jugoslaviji-usli-smo-u-petrovu-rupu-tu-je-tito-ubijao-svoje-partizane-i-klao-ih-kasikom-foto

https://translate.google.hu/translate?hl=hu&sl=sr&u=http://www.telegraf.rs/vesti/politika/1592118-ovo-je-najkrvavije-mesto-u-jugoslaviji-usli-smo-u-petrovu-rupu-tu-je-tito-ubijao-svoje-partizane-i-klao-ih-kasikom-foto&prev=search

Mellár Lajos – Csúrogon születtem c. mű: https://www.regikonyvek.hu/kiadas/csurogon-szulettem-2000-forum-konyvkiado

Fekete J. József – Egy emlékezéskötetről : http://www.zetna.org/zek/folyoiratok/73/fekete7.html

Majáth Roland – Hétvégi magazin: https://mno.hu/hetvegimagazin/valogatott-kinzasoknak-tettek-ki-a-magyarokat-tito-gulagjan-2401677

Magyar Szó: https://www.magyarszo.rs/hu/2009_02_07/kozelet/8645/Az-els%C5%91-Goli-otok-i-k%C3%A1rp%C3%B3tl%C3%A1s.htm

 

Sze 13

Helló Világ!

Üdv!

Ez az első bejegyzésed.

Most válassz ki egy Neked tetsző sablont a vezérlőpulton (Megjelenés/Sablonok), majd kezdd el a blogolást a Bejegyzések-re kattintva!

Jó blogolást kíván az Ingyenblog.hu Csapata.